Jeaniene is részt vett a Chicagoban megrendezett RT Booklovers Con-on. Írt is egy kis összefoglalót:
Csütörtök délután érkeztem, pont időben hogy átöltözzek, felfrissüljek és ebédeljek Shiloh Walkerrel, Nalini Singh-el , Ilona és Gordon Andrews-al. Vagyis pontosabban, ők megsajnáltak és megengedték, hogy tönkretegyem az ebédjüket (amit, azért tettem, mert az éhségtől szégyentelen leszek!). Itt egy kép rólam, Ilonáról és Gordonról:
Később, Nalinivel és Charlaine Harris-el voltam a Paranormal Szerző Chaten. Mindkét hölgy könyveinek nagy rajongója vagyok, úgyhogy jó volt hallani mit terveztek a jövőben, csakúgy, mint néhány nyalánkságot a karaktereikről (még mindig Bluebell könyvéért reménykedek, Nalini! Még egy megjegyzés: Charlaine Harris maga az Irgalom. Csak fele olyan melegszívű és közvetlen akarok lenni, mint ő.) Annyi vendég volt a Chatnél, hogy a másik szobát elválasztó függönyöket le kellett venni, hogy elég hely legyen. És valamikor a chat közepén, felfedtem az egyik szégyenteljes titkomat: horkantok, amikor nagyon nevetek. Esküszöm, olyan, mintha egy szamár lakna bennem, de Nalini és Charlaine annyira felvidított, hogy nem tudtam visszafogni a horkantást. Részletes chat beszámolóért nézzetek be ide.
A chat után ittam egy kávét a szerkesztőmmel, aztán elmentem vacsorázni Ilonával, Gordonnal és Jill Smith kritikussal. Nem gondoltátok, hogy elutazom egészen Chicagóig és nem engedek meg magamnak néhány valódi Deep Dish pizzát, ugye? Ahogy Ilona említette a saját RT beszámolójában, valóban vettem pár rossz kanyart mire eljutottunk az étterembe. Mentségemre legyen, hogy mindenkit figyelmeztettem előre, hogy valószínűleg ez fog történni, de mindannyian egydarabban értünk az Unohoz és vissza a szállodába. Egy hatalmas étkezéssel és reggel 5 órai keléssel elvezettem az RT-re. Fáradt voltam, úgyhogy egy rövid szocializálódási kísérlet után az előcsarnok bárjában, ágyba dőltem.
A következő reggel beszélgettem egy kicsit a szobatársammal, Rachel Vincenttel, mielőtt elindultam az Interjúmra Jackie-vel a Literary Escapism-tól. Jackie feltett pár nagyszerű kérdést és az interjú nagyon élvezetes volt, részben, mert folyamatosan azzal cukkolta a két barátját, hogy neki van Once Burned ARC-je (ha egyikük elemelte volna mielőtt a con véget ért volna, tanúskodtam volna a bíróságon, hogy Jackie vette rá!)
Ezután volt a Vámpír Panel, Caridad Pinero kapitánnyal, ahol a téma „szex és erőszak a modern vámpír regényekben” volt. Számos észrevételen kívül, az a megállapodás született, hogy a szexn és az erőszak egy hihető tükörképe kell hogy legyen a cselekménynek és/vagy karaktereknek, a piacon észlelhető indokolatlan társuk helyett. Más szóval, ne kényszerítsd a szereplőidet hogy olyasmit tegyenek, érzékien vagy brutálisan, amely ellentétes a személyiségükkel, csak hogy olyan irodalmi sikert érjen el, mint pl. 50 shades of Gray és az Éhezők viadala.
Ezt azonnal követte az Urban Fantasy panel, melyet Richelle Mead irányított, középpontban a függőséget okozó karakterektől kezdve, az anti-hősökön át a rossz csillag alatt született szerelmesekig. Mivel az összes jelenlévő szerző nő volt, senkit nem lep meg, hogy a főhősnő erősségének fontossága kapott nagy hangsúlyt. Nem emlékszem, hogy Christina Henry írónő, hogy ábrázolta pontosan, hogy a mai világban élő nők eleve mennyire erősek, de azt tudom, hogy amikor befejezte a beszédet, meg szerettem volna tapsolni. Rövid tolmácsolási kísérlet: Feleségnek, anyának, alkalmazottnak, főnöknek, testvérnek, lánynak, barátnak stb. lenni nap, mint nap azt jelenti, hogy az erősség nem egy lehetőség a nők számára: ez követelmény. Démonokkal küzdeni egy természetfeletti világban? Az lenne a legkönnyebb egy nő mindennapjaiban.
A panel után volt időm felzárkózni Kim Castilloval a 6:15-ös Avon Mixer előtt. Képzeljetek el egy báltermet, tele ingyen könyvekkel, ingyen pezsgő és ingyen előételek a vendégeknek. Igen, őrültek háza volt az egész lol, de nagyon szórakoztató. Nem tudom hány Eternal Kiss of Darkness másolatot kellett a kiadómnak elajándékoznia, de kifogytunk, mielőtt vége lett volna az eseménynek. Köszönet az Avonnak, hogy ilyen jó bulit hozott össze és mindenkinek, aki részt vett!
Később az este folyamán a kiadóm meghívta egy kedves vacsorára az íróit és más kiadói szakembereket a Nick’s Fish House-ba. Amikor részt veszek egy kiadói vacsorán, próbálok extra tudatában lenni a modoromnak… és pont ezért a következő résztől még mindig elpirulok, ahányszor visszaemlékszek rá.
A pincér incidens:
Mindannyian egy szobában voltunk, számos kerek asztal körül ültünk, közel egymáshoz (ez majd a későbbiekben fontos tényező lesz). Megettem a salátámat és az előételt baleset nélkül, és azon morfondíroztam, hogy legyek-e jó és csipegessem a desszertemet, vagy merüljek bele, amíg a martini pohár alját nem kaparom, amiben felszolgálták. Amíg ezen vitáztam magammal, a pincérek köröztek az asztalok körül, kávékkal teli tálcákkal. Nem tudom, hogy mi késztett arra, hogy abban a pillanatban lenézzek, de megtettem… és észrevettem, hogy a táskám vállai rátekeredtek egy pincér bokájára (itt szinte hallom, ahogy a férjem mondja „Ez azért van, mert mindig ott hagyod az útban! Mikor tanulod már meg végre, hogy gyűrd be a széked ALÁ és ne hagyd mellette, ahol az emberek el tudnak benne botlani?!”)
Na de vissza a közelgő katasztrófához. a táskám alja a szék lába alá szorult, szóval, ha a pincér még egy lépést tett volna előre, a pánt visszahúzta volna, és pedig elbotlik. Ha ez nem lett volna elég rossz, a tálca kávé, amit vitt valószínűleg az asztalnál ülő emberekre ömlött volna. Pánikolva, egy gondolat járt a fejemben: Meg kell állítanom a pincért! Szóval rákiabáltam: „Állj!” Miközben megragadtam, ott ahol a legközelebb értem.
Rendben, megállt és megfordult egy olyan kifejezéssel, amit csak úgy lehetne leírni „Akárki is ez, remélem MOCSKOSUL JÓ borravalót ad!” Ekkor vettem észre, hogy a sietségemben, hogy megállítsam, nem csak a kabátja szélét ragadtam meg. A kezemmel rászorítottam a bal farpofájára.
Azonnal leejtettem a kezem és a lábára mutattam, olyasmit motyogva, hogy „a lábad, a táskám, nagyon sajnálom!” A pincér kibogozta a lábát, amíg mindenki az asztalomnál, amint rájöttek, hogy jó okom volt arra, hogy letapizzam szegény srácot, nevetett a szégyenkezésemen. Az étel csodálatos volt, de nem hiszem, hogy valaha is visszatérek abba az étterembe, ha Chicagóban járok. J
Folytatás a 3. napon, ahol többek között azt is részletesen elmesélem, hogy miért kerültem bajba John Barrowman biztonságijával a C2E2-n.
